Itt tartunk...esélyegyenlőség 2020.
Hosszú történet következik, kapaszkodjatok.
Emlékeztek?
Még áprilisban meséltem Nektek, hogy néhány őrült napnyi keresgélés árán sikerült egy szuper(nek tűnő) ovit találnom Ábris számára.
Igaz, hogy Budapest mellett, igaz, hogy magán, öko, angol-magyar nyelvű, és igaz, hogy ennél fogva egy kisebb vagyon, de nem érdekelt. Ami érdekelt, az a hozzáállás.
Ezer kérdést tettem fel, ezer választ adtam, nem köntörfalaztam Ábrisról. SOHA nem köntörfalazok Ábrisról. (Miért is tenném, amikor heti szinten posztolok róla?)
Az intézmény tulajdonosának válasza mindenre az volt: “nem probléma, megoldjuk!”
Nem teljesen akadálymentes a hely? - Megoldjuk!
Fel vannak készülve a pedagógusok Ábrisra? - Ez nem kérdés! Megoldjuk!
Nem fog a csoport mindennapi életében, rutinjában problémát, fennakadást okozni? - Dehogy, megoldjuk!
Én pedig elhittem, mert néha még én is el merem hinni, hogy van még némi remény és segítség a világban és kifizettem a kisebb vagyont. Kifizettem az előleget, a kauciót, beleengedtem magam a helyzetbe, megnyugodtam: huhh, egy újabb akadály, amit még épp időben sikerült megugranunk! Ábris oviba mehet szeptembertől, integrálódhat, barátkozhat, el sem hiszem, hurrá!
Jól sejtitek, most jön a feketeleves.
A beiratkozás előtt kétszer is jártam a nevezett oviban, telefonon pedig többször egyeztettünk. Most, hogy a karanténosdi elvonult, szerettem volna Ábrissal is látogatást tenni, gondoltam egyik félnek sem árt egy kis ismerkedés. Én persze megint hoztam a precíz, előre gondolkodós formámat, többször is egyeztetni próbáltam a látogatásunk idejével kapcsolatban, de megint a derűs “megoldjuk” attitűd fogadott: “menjünk nyugodtan bármikor”.
Hát mentünk. Előre jeleztem azért, hogy mikor.
Az intézmény vezetője (aki nem a tulajdonos, akivel én kapcsolatban álltam), hatalmas szemekkel fogadott: ő elvileg SEMMIT sem tudott rólunk. Meg egyébként is, pont rosszkor jöttünk, mert épp valami forgatás volt, de sebaj, ha már itt vagyunk, hát foglalkozik velünk...
“Megoldjuk”, ugye….
Végigmentünk, bejártunk minden zegzugot, beszélgettünk, ötleteltünk. Együtt.
“Ide jól jönne majd azért egy rámpa, oda lehet jó volna egy korlát” és hasonlók. Semmi megoldhatatlan, semmi tragikus. Én persze - lelkiismeretesen - ajánlottam a segítségem mindenben, ne gondolják, hogy irracionális elvárásaim lennének… Végignéztük a csoportokat, közben én őszintén, kendőzetlenül megválaszoltam az intézményvezető összes kérdését. Úgy voltam vele: tisztázzuk le még az elején, hogy mi mit várhatunk tőlük, és ők mit várnak el tőlünk.
Ebben maradtunk, illetve abban, hogy visszaszólnak pár napon belül - a pedagógusokkal való egyeztetés után -, hogy mikor mehetünk egy próbanapra.
Kitaláltátok gondolom… miután nagy volt a csönd, tegnap én kerestem meg őket, hogy akkor mégis mikor és merre tovább?
Felveszi a tulaj a telefont, miután beazonosít, leolvad a “megoldjuk” máz, helyette jön a kurta ítélet: megbeszélték, nem tudják fogadni Ábrist.
Hogy tessék?!?!?
“Beszéljem meg az intézményvezetővel!” lezárással már át is passzolja a kagylót az ‘illetékesnek’, aki szintén tovább hárítja a felelősséget: beszélgetett a kollégákkal, akikkel arra jutottak, hogy nem tudják megoldani, hogy kielégítsék Ábris - szerintük speciális igényeit, nem tudnak neki külön, kiemelt figyelmet biztosítani.
Kifizetett előleg ide, aktív, beíratott státusz oda, így döntöttek - június közepén.
?!?!?!
Ez van hát ma Magyarországon. Aki más, annak biztosan kiemelt figyelem kell, mert fogyatékos, mert önállótlan, mert bizonyosan bármire képtelen.
Létezik a fekete, meg a fehér, a kettő között nem látunk. A kettő között nincs igény, vagy ha mégis, az süket fülekre talál.
Ábris kerekesszékes. Ettől függetlenül ugyanolyan élénk és eszes fiúcska, mint bármelyik kortársa. NINCS szüksége állandó, kiemelt figyelemre.
VAN viszont szüksége kortársakra, sok játékra, nevetésre, tanulásra, mondókákra, barátokra, csínytevésekre, alkotásra, integrációra, elfogadásra, önállóságra, teljes életre. Sok mindent elértem már neki, érte, de tudom, hogy mindezt ÉN nem tudom neki megadni. Sajnos.
Falakba ütköztem, megint. Ráadásul most rútul elrejtett üveg-falakba. Úgy tűnt, végre szabad az út, így hatalmasat koppantam. Még mindig belesajdul a fejem.
Nem tartom magam elesettnek : egyedülálló anyaként csak létrehoztam két alapítványt, szervezem az SMA-sok ügyes bajos dolgait ( edukációs rendezvényeket a szakmának itthon, közösségépítő programokat a sorstársaknak, otthoni rehabilitációs lehetőséget a járványhelyzet idején, nemzetközi konferenciákon képviselni hazánkat) de nem tudom megoldani, hogy a ma-holnap négy éves fiamat óvodába adjam.... hogy dolgozhassak, mint mindenki más, hogy előteremtsem saját forrásból is az Ábris ellátásához szükséges töménytelen mennyiségű pénz egy részét.
Hát ilyen az élet ma Magyarországon egy SMA-s kisfiúval.
Adj esélyt
